Hírek

A hanyatló nyugat ódiuma

2017.05.17
A Thor Gym Kaposvárt Vajda Janika és jómagam képviselte a világon először megrendezett Spartan Night Sprint versenyen Bécsújhelyen. Nagyon jó verseny volt, melyről most részletes beszámolót olvashattok!

A történet a teljesen szokványos „Ó ugyan, gyere már el velem!” mondattal kezdődött, mikor jelentkeztem a világon elsőként megrendezett Spartan Night Sprint versenyre, melyre a nyugati régió biztosította a helyszínt, pontosabban Bécsújhely.  (Azóta persze beszéltünk az indulás körülményeiről a MenThorral, és ő teljesen máshogy emlékezett, miszerint én akartam menni, de mindegy is…)

Már a regisztráció sem a megszokott volt, a nyugat európai Spartan régió a Trumin alkalmazást használja a regisztráció kezelésére. A közösségi oldalon érte kritika, de igazából nem atomfizika regisztrálni ezzel sem, egyszerűen csak más. A részvételi díj innen nézve borsosnak tűnhet, gondolom ha ott élnék, akkor az elmegy kategória. Utólag mondjuk ár-érték arányában még az ár sem fáj annyira.

Bécsújhelyre érve konkrétan semmi nem jelezte, hogy ott kétnapos versenyt rendeztek, a teljes verseny a katonai akadémia területén volt, ami viszont nem kicsi… Gyors cheking, nincs BIB szám előre, a felelősségvállalási nyilatkozat sarkában lévő QR-kód alapján kapom meg a rajtcsomagomat, ez azért imponáló. A póló méretét sem kellett hónapokkal korábban megadni. Mivel a Night versenyhez kaptunk egy floureszkáló bordó pólót, így annak átvétele nekünk szokatlan módon zajlott: egy pulthoz mentünk, ahol megkérdezték mekkorát kérünk, ha nem tudtunk dönteni, akkor felpróbálhattuk! Ez így nagyon rendben volt.

Szállásra el, beöltözés, vissza. 50 méterre álltunk meg a starttól autóval, ez nagy húzásnak számított, és éjjel lett meg a haszna, mikor újra normál embernek kellett öltözni.
Stilszerűen esni kezdett a rajt előtt, ahogy kell… vártuk, hogy kinyissák a nagy fakaput, hogy bemehessünk a rajtvonalhoz, míg rá nem jöttünk, hogy ezt nem teszik meg, át kell rajta mászni. Gyors bemelegítés, aminek lényege egy nagydarab vidám néger srác előli elugrást jelentette leginkább, majd RAJT!

Dögsötét, de a kötelező fejlámpa mindenki fején ott virított, így azért lehetett tudni, merre az arra. Számtalan feladat volt, sok újdonság is. A szögesdrót nagyon alacsony volt, tök hosszú, amit a sötétség gyengéden elrejtett, így keltve azt az érzést, hogy sosem lesz vége. Ha kidugtuk a fejünket a drót vonala fölé, már kiabáltak is a segítők, hogy húzzuk vissza. Vidám volt, párszor egyszerűen arccal elfeküdtem a sárba, hogy az izmaim ne görcsöljenek már be teljesen.
A versenyt két dolog jellemzett igazán: minden alatt át kellett mászni, és minden vackot el kellett cipelni. Vittünk kőgolyót, bár azt nem sokat és nem nehezet, faládát füllel, azt többet, de az sem volt nehéz. Majd sóderes vödröt, az nehéz volt, és mindenféle ócska dzsindzsában kellett vele hosszan menni. Végül hajóláncot (vagy mi a fene a neve) kellett a nyakunkba venni, és megkerülni vele a tavat. Szerencsésen választottam láncot, de Janika a marketingértéket tartotta szem előtt, így a legfényesebb láncot választotta, amiről később derült ki, hogy a leghosszabb is. Mivel ő alapvetően nem egy toronydaru, a bokájáig ért, ami fájdalmas élménynek bizonyult…
Kellett traktorgumit forgatni, ami nem volt olyan nehéz, viszont a sötét azért tudod egyet dobni az érzésen, így érve el, hogy volt ki bizony a lábára dobta a gumit. Mondjuk ennyi mentőst mint ezen a versenyen, én még összesen életemben nem láttam, ha ott esik ki a vakbelem, szerintem simán megműtik, és 20 perc múlva folytathattam volna... biztonságban voltunk, na.
A kötéllel zsákhúzás végre olyan volt, amit már feladatnak lehet nevezni: nem zsák volt, hanem betonnal kiöntött gumit kellett tök magasra felhúzni. Nem volt annyira nehéz, de nem is lehetett annyira félvállra venni, mint eddig
Kötélmászásban sokat fejlődtem, viszont nem eleget, 30 burpee… A folyó felett kifeszített cargo háló nagy ötlet volt, izgi volt rajta átmenni.
Aztán jött a tank… már a verseny előtt láttam, hogy azzal nem leszünk jóban. A feladat egyszerű volt: át kellett alatta mászni. Itt jött elő belőlem az eddig csendben szunnyadó klausztrofóbiám, és ahogy megéreztem, hogy a vállam megszorul a föld és a páncéltest között, úgy pucoltam vissza, hogy félreugrani alig lehetett előlem. El kell ismerjem, egyszerűen begyávultam, majd igyekszem ezt a parámat is leküzdeni. Ott és akkor ez nem ment. Odasétáltam a segítőkislányhoz, aki döbbent arccal hallgatott végig. Necces volt, mert ez nem tűnt olyan feladatnak, ami burpeevel kiváltható lett volna, így a kizáráson sem lepődtem volna meg. De rendesek voltak, 30 burpeere ítéltek, amit az egyik katona vezényelt le. Valószínűleg unta, mert sok pihenőt nem hagyott… (nem, nem adom vissza…) :D

A multiring könnyebb volt, mint az eddigi versenyeken, ennek ellenére az utolsó fogantyúnál csak leestem, 30 burpee. A várárokba kötélhágcsón lemenni kismiska. Itt adta ki Jani az utasítást nekem, és az időközben a pályán talált másik kaposvári srácnak, hogy az előttünk lévő tizes csoportot márpedig meg kell előzni. Na hajrá!

Upsz, a dárdát elrontottuk, 30 burpee. Megint szögesdrót, itt újra feljöttünk, még úgy is, hogy Jani fejéről a drót lekapott lámpát, sapkát, rajtszámot, mindent. Utána jött az az utálatos háromszög, aminek az oldalán kell végigmenni, és amelyiken olyan sokan elvéreztek (velem együtt) Veszprémben. Ez most hosszabb volt, de voltak rajta lyukak, és a foganytúk is foghatóbbak voltak. Minden maradék erőmet beleadtam, sikerült!

Viszont így már nem sok maradt… a vizes ferdefalon kötéllel felhúzás ment, de már Jani mentett meg azzal, hogy áthúzott a csúcson. A konténereken cargoháló mászás ment, nem mondom, hogy bárki összekevert volna Tarzannal, de ment. Utána viszont az erőm után a koncentrációm is lankadt. A vicces méretű cargo háló háromszögön simán átmásztam, de olyan béna voltam, hogy mindkét kezemet becsípte a háló és a kerethez nyomta. Nem voltam vidám…

 

Ezek után már a majdnem 20 méteres szobrot akadálynak néztem, de megnyugtattak, hogy csak stíluselem, egyszerűen menjek át a talpazatán lévő lépcsőn… már hallottuk az ovációt, mikor mi volt előttünk? Egy nagy fal. Ha pihent vagyok, rápróbálok magam is, itt viszont már csak annyit tudtam mondani Janinak (aki persze még mindig a toppon volt), hogy ha itt nem dob át, akkor ott várnám meg a reggelt… átdobott. Volt rendes tűz, átugrottunk, és már meg is volt… :D

Könnyed köztes felkészülésnek gondoltam ezt a versenyt a barcikai Superre. Hát nem az lett, ezt tartom a legnehezebb eddigi versenyemnek. Gondolom azért is, mert munka után, 400 km-t levezetve, sötétben odaálltam, de a kihívások is tovább erősítették bennem ezt az érzést. Állítólag 7 km körül volt a pálya, se szint, se igazi víz (egyszer volt egy őrizetlen pocsolya, simán leszéleztük...), de a sötét és a számtalan feladat simán szükségtelenné tette még a memóriatesztet is, csak úgy mint bármilyen egyensúlyi feladatot...
 

Ennyi idő távlatából viszont kipihenve a fáradalmakat, az emlékek is szépülnek, és most már azt tudom mondani, hogy nagyon élveztem az egész versenyt! A hosszú távú terhelést még szoknom kell (nem a verseny volt hosszú, hanem a nap), hogy tudjak akkor is koncentrálni, amikor már nagyon fáradtnak érzem magam... 

Partnereink

All You Can Move Webfejlesztés: DropBy Digital